Felröppenő gondolatok, érzések

Hallottam, láttam és beszéltem sokat. Persze, még nem eleget.
Emberi kapcsolatok, jönnek és mennek. Maradnak, elmúlnak és néha visszatérnek. Érdekes utazás ez. Tanulságok tömkelege. Amikor ráébredsz, mennyit is tanultál belole, már csak a szép dolgok maradnak, még akkor is, ha korábban harag volt a szívedben. Mert minden emberi kapcsolat tanít. Volt, aki csak felhasznált saját célra, tudtam, láttam. O nem. Volt, aki a ragaszkodásában azt hitte engem szeret, de csak egy adott szituációhoz ragaszkodott. A szituáció halálával eltunt a szeretet illúziója is. Én hamarabb elfogadtam, mint o, hisz az ember az érzéseit nem tudja irányítani. Ezt én láttam, a szemekben, még akkor is, ha a szavak mást mondtak. Ha eléggé figyelsz, a szemekbol kiolvashatsz mindent. Jobban szeretném persze, ha a szavak azt mondanák, amit a szemek. Igaz, ez sokkoló tud lenni, de én igyekszem így élni. Nem könnyu. Nem is népszeru. Aki ismer és ennek ellenére szeret, az így is elfogad. Ok azok, akik meghallgatnak. Akik figyelnek is, és igyekeznek megérteni. A megértésben sokat fejlodtem, általuk. Nem voltam megérto. Most már képes vagyok elfogadni mások döntéseit, szó nélkül is akár. Na nem könnyen. Remélem, ez még majd változik. Mindenki egy önálló kis világ, amelybe teljes betekintés senki számára nincs. Annyit láthatsz, amennyire kíváncsi vagy és amennyit megmutatnak neked. A két dolog sokszor nincs arányban. Ha az arány mindkettonél magas, akkor közelebb kerülhetsz az adott emberhez, mint bárki más. Ekkor, és csakis ekkor fog kiderülni a szeretet és az elfogadás reális mértéke. Ha belegondolok, ez igen ritka. Szerencsés vagyok, mert volt már benne részem, és évtizedes emberi kapcsolatokat mondhatok a magaménak. Rettenetesen sok megbocsátás kell hozzá. Ezt pro és kontra értem. Amikor ezekre a kapcsolatokra gondolok, mindig jó érzés önti el a szívemet. Hálás vagyok azért, amit adnak, és örömmel tölt el, hogy tudom, én is adok valamit. Ez múltidoben is igaz. Van, aki már csak az emlékével eleveníti fel ezt az érzést. Egy ido után már rájuk is mosolyogva képes gondolni az ember, kis fájdalommal, mert hiányzik amit adtak és amit adhattam.
Amikor azt mondod, most nincs idod, akkor én mosolygok és azt gondolom, nem baj, valamiért nem vagy kíváncsi rám. Amikor hosszú idon át ezt mondod, akkor tudom, hogy ez csak egy kifogás, de még akkor is mosolygok, mert az elmúlt idokre gondolok, és arra, amit toled tanultam.
Amikor azt mondom, most nem érek rá, talán tényleg nincs idom, talán csak nincs kedvem kommunikálni. Amikor ezt sokadszorra mondom, akkor igazából már nem igen vagyok kíváncsi rád. Nálam ez elég ritka, de kivívható.
Most ennyi jutott eszembe az emberi kapcsolatokról.